Valahol ott kezdődött, hogy kihívtam a Vizecske Bt.-t

Ez persze nem teljesen igaz, mert ezt jócskán megelőzte, hogy sohasem álltak távol tőlem a manuális tevékenységek. Ezt pedig jócskán megelőzte az, hogy a család férfitagjaitól sem álltak távol a manuális tevékenységek. Tehát abba nőttem bele, hogy ha valamit meg kellett javítani, akkor a család férfitagjai jellemzően nem a telefonért, hanem a csavarhúzóért nyúltak - és nem csak amiatt, mert akkoriban még telefonunk sem volt, ahogyan a környéken senkinek. Egyébként még telefonfülke sem volt a közelben. Ahogy visszaemlékszem, kiskoromban talán a postahivatalban volt elérhető telefon, jó messzire tőlünk. Alighanem csak nyitvatartási időben lehetett telefonálni elég körülményesen, ha egyáltalán - nagyon halvány emlékfoszlányaim maradtak csak erről. Ha valami sürgős közlendőnk volt, általában táviratot küldtünk. Persze azt is csak a posta nyitvatartási idejében lehetett. Egyebekben a posta sokkal megbízhatóbb volt, mint most, de ez egy másik történet, aminek elmesélésre majd máskor kerül sor (ez idézet akar lenni a Végtelen történet című szarból, amiért egy hajdani barátnőm és az ő baráti köre nagyon oda volt, pedig egyébként volt a csajnak valami halovány esztétikai érzéke is, úgy emlékszem - de ez is régen volt...)

Naszóval valami baj volt a vécétartállyal - nem lehetett lehúzni, vagy folyamatosan folyt a víz, esetleg kívül is csöpögött (nem emlékszem, de ezen kívül más nem nagyon lehetett). Gondolom, valami hirdetésben találtam a vízvezetékszerelő számát, akkor még nem tudtam, hogy ő a Vizecske Bt.

A pasi kijött, elkezdte piszkálni a vécétartályt, gyorsan eltörte azt a műanyag rudat, aminek az egyik végére a dugó, másikra a lehúzó madzag van föllógatva.
- Jaj, eltörtem! - mintha ezt mondta volna, de erre sem emlékszem pontosan, inkább csak az egésznek a hangulatára, ahogy röstelkedett, miután kicsit meg is ijedt. Mégiscsak, milyen presztízsveszteség egy vízvezetékszerelőnek, hogy javítás helyett még jobban tönkre teszi a tartályt! Pláne az én szememben, milyen nagy presztízsveszteség, mert ez volt az egyetlen eladdig, amit a Vizecske Bt.-től láttam.

Nem kezdtem bele azonnal hasonló tevékenységbe, de onnantól nagyon motoszkált a fejemben.

A vízvezetékszerelő, miután megérkezett, többször elmondta, hogy ő a Vizecske Bt. Nem emlékszem, de feltételezem, hogy még a balszerencsés mozdulat előtt (legalábbis én az ő helyében utána már nem emlegettem,  inkább elhallgattam volna, ki is vagyok). Egyébként megígérte, hogy vesz egy másik rudat és holnap hozza. Hozta is, és a tartályt is rendbe tette. Nálam viszont alighanem akkor már elvetődött a kocka.

A másik, amire emékszem, hogy láttam Julinál, a főiskola matek tanszékének vezetőjénél (akiről máskor és máshol szintén mesélek majd többet) a szobájának frissen festett falát. Nem emlékszem az összegre, de az infláció miatt úgysem lehetne azzal érzékeltetni, mennyibe is került a munka. Maradjunk inkább annyiban, hogy horribilis összegbe. (Nem is értettem soha, miért fizet ki valaki szobafestésre annyit, amennyiért a festők dolgoznak, miközben simán meg tudná oldani maga is. Persze tudom, hogy a legtöbbek esetében nem arról van szó, hogy nem tudnák kifesteni a szobájukat, sokkal inkább arról, hogy nincs kedvük hozzá. Úgy hogy tulajdonképpen nem is igaz, hogy sosem értettem, hiszen értem.) Szóval Juli szobáját egy vagyonért festették ki, ami nekem, krónikus szegényembernek pláne nagyon soknak tűnt. De az még hagyján! Hanem hogy a festők ocsmány munkát végeztek! A végeredménynek egyszerű, fehér falnak kellett volna lennie, de Juli frissen festett fala egyenetlen színű volt: egyik helyen fehérebb, másikon szürkés, meg mittudomén. Ehhez aztán pláne nem kell festőnek lenni! És ez volt a második nagy lökés: arra gondoltam, hogy ezt én is meg tudnám csinálni, csak sokkal szebben.
Mondjuk a vécétartályokhoz akkor még nem értettem, csak azt tudtam, hogy a lehúzórudat (vagy micsodát) én is el tudom törni. De a festés aztán végképp nem egy nagy vaszisztdasz.

Ezzel együtt sokáig mocorgott bennem valami félelem, hogy a mesterségeknek lehetnek olyan trükkjeik, amiket nem ismerek. Egyébként vannak is, de azok jellemzően nem azok a trükkök, amire az ember elsőre gondol. A speciális szakmai trükkök inkább az ügyfelek átveréséhez kapcsolódnak. Rövid ideig jártam rendszerinformatikus (rendszergazda) tanfolyamra. Ott pl. az oktató elmondta, hogy a rendszergazda asztalán mindig kell hogy legyen egy szétszedett számítógép, hogy ha valaki bemegy hozzá és valamit csináltatni akar vele, mondhassa, hogy "Nem látod, hogy itt van ez a szar, még ezzel sem végeztem? Nem érek rá!"

Azt viszont tényleg nem tudom ma sem, hogy mit tanul pl. egy hegesztő vagy egy burkoló évekig az iskolában. A csempézést 3 óra alatt tanultam meg, de még az is sok volt. Egészen pontosan úgy történt, hogy a Baumax áruházban kolbászoltam, amikor a hangszórón bemondták, hogy lehet jelentkezni hétvégi, ingyenes csempéző tanfolyamra, csak regisztrálni kell az ügyfélszolgálati pultnál. Én azonmód el is slattyogtam a pulthoz, listára vetettem magam, és azon a héten vasárnap délután az áruház egyik alkalmazottja rövid elméleti bevető után megmutatta, hogyan kell csempéket és padlólapokat rakni. A többi már csak kézügyesség és gyakorlat kérdése volt.

Hasonlóan történt a hegesztéssel, a zuglói AZTA műhelyben, ahol két alkalommal is voltam. Nagy büszkeségem, hogy két bicikliküllőt elsőre sikerült összehegesztenem a végénél, ami meg is hozta az önbizalmamat.

Azt gondolom ma is, hogy ezek a szakmunkák túlnyomórészt pofonegyszerűek. Egyszer kell valaki, aki elmagyarázza a lényeget, és megmutatja, hogyan kell, és akiben van egy kevés bátorság, másodszorra meg tudja csinálni maga is. Ezért gondolom, hogy az otthoni javítások zömét, aki akarja, el tudja végezni, ha van valaki, aki elmondja neki, mit csináljon. Pl. egy vajákos távszerelő ezermester. Mint amilyen csekélységem.